Szép versek


KERESEM AZ UTAM,
KERESEM ,DE NEM TUDOM HOL VAN ,
BEJÁRTAM TUDOM,
NAGYON SOK HELYET,
SOKSZOR ELTÉVEDTEM
SOKSZOR TÉVEDTEM,
MÉG MINDIG MEGYEK,,S
VALAMIT LÁTOK,
HOMÁLYOS UGYAN,DE 
EGYRE TISZTÁBB ÉS 
NINCSENEK FOLTOK,JÖN
KÖZELEBB,TISZTÁBB A KÉP,
DE EZ NEM KÉP,TUDOM
EZ ÉRZÉS,LEGBELÜL
ÉS FÁJ ,MERT EZ BOLDOGSÁG,
MEGFERTŐZÖTT MENTHETETLENÜL,ÉS
HAZAÉRTEM TUDOM,
MINDEGY HOL VAGYOK. 
Ο
AKÁRHOGY TITKOLOM ERÉNYIM,
AKÁRHOGY BÚJTATOM GALÁD TETTEIM,
AKAD MÉG FEHÉRNÉP,
KI KIMOSSA INGEM,
ÉS ASZTALRA TESZI ÉTKEM!
NE LEGYENEK TITKAIM,
NE BÚJJAK ÁLARC MÖGÉ,
ÚGY IS LEGYEK MÁR SZERETVE.
Ο
KISLÁNYOMNAK

A HAJAD NAPFÉNY SUGARA,
A SZEMED CSILLAG FÉNYE,
A LELKED A GYÉMÁNT TISZTASÁGA,
A MOSOLYOD SZELLŐ DÚDOLÁSA,
A NEVETÉSED PATAK ZENÉJE,
A SZERETETED FÖLDRENGÉS EREJE,
A SZÍVED?
CSAK A VILÁG KÖZEPE.

Ο
A boldogság nagyon ritka,
s ha valamit elszúrunk nem szólhatunk, hogy “VISSZA!!!”.
Ki kell használni az öröm minden percét,
s ki kell élvezni ezt a csodás mesét.
De ha mégsem jönne ez az áldás,
akkor legyen mindenkivel a tisztánlátás.
A legrosszabb dolgokban megtalálni a szépet,
S a széttört szivek közt megtalálni az épet.
Ez minden történetnek titka,
Senkit nem fog le valami kalitka.
Mindig csináld úgy, ahogy szeretnéd,
S őrizd a tudatot hogyan keresnéd.
Ha már azt hiszed, az egész életed happy,
majd a gonosz és az irigy ezt a gondolatot megszegi.
Nincs olyan, hogy valakinek tökéletes az élete,
mert mindenkinek a szomorúság lételeme…
Ο
Egy barát, ki tudja minden gondolatod,
mikor beszél, te figyelmesen hallgatod.
Ki minden bajban melletted áll,
s ha repülni akarsz, ő veled száll!
Figyelmeztet őrültségeidre,
s bólint egyet ballépéseidre.
Mindig veled van ha sírsz,
s ha véletlenül tév útra térsz.
Testvéreként nagyon szeret,
ő az, kiben bízni lehet.
Ο
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem:
hol hibáztam, mi a vétkem?
Álmaimból jött egy angyal,
elvarázsol smaragd dallal…
Nagy veszély jő!
Szítsd hát a Férget!
Menekül ő!
Gyűlöletem elér téged!
Lerántalak most a mélybe!
Őrületem teljesülj be!
Fuss, szaladj, gyerünk, védd magad!
Végünk van mind, ha így marad!
Glóriádon szárad vérem,
pusztulj, pusztulj, Smaragd Kincsem!
 Bűnre csábít részeg csókja.
Alászállunk a Pokolba.
Kéjsóvár út közös létünk,
vágylángok közt elenyészünk!
Ments meg kérlek!
Ó, jaj, Drága, érzem: végem!
Tedd meg értem!
Révbe ért hát fájó létem!
Angyalom sorsa kárhozat!
Megérte-e az áldozat?
Évát vártad, Smaragd Kincsem!
Megrontották, ő már nincsen!
Hiába szöksz, gyomrod marja,
torkodon akadt az alma!
S, enyém csupán e józan mosoly,
Tőled, ki előttem leborul!

Ο

Nyüzsgő nép közt bolyongva járok,
S miként ha látnék boldog álmot:
Felvillan ott egy arc, – vonása
Lelki valómnak tiszta mása.

Ne menj tovább! – szólítom esdve -
Suhan a lét, közel az estje,
Maradj velem, e percet áldjad:
A testvérlelket megtaláltad! . . .

Ó ritka perc, szent, halhatatlan,
Midőn e földi rohanatban
Két testvérszív egymásra téved -
Csak a test más, de egy a lélek.

Ο
Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni 
Minket együttlétünk édeni napjainak. 
Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, 
Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. 
Ο
Anyám, én anyám, Te nem tudod
Hogy a Te fiad hova jutott.
Hiszed, hogy a régi maradt
Megfogadta jóságos szavad.

Hiszed, hogy mint egykor régen
Játszadozik selymes puha réten,
Hogy szíve, lelke patyolat fehér,
Hogy szenny őhozzá fel nem ér.

Hiszed, hogy jóság ragyog benne
Rosszat, gonoszat soha nem tenne,
Hogy este imára csuklik szája,
Hogy őt nem érheti senki átka.

Pedig -jaj- rútul csúnyán megváltoztam,
Bűn nélkül én, de elkárhoztam,
Sokat öleltem, csókoltam, szerettem,
Jóságos szavad régen elfeledtem.

Piros arcom színe halavány, sápadt
Az életbe nagyon belefáradt.
Homlokomon barázda, virul mélyen
Nem ismernéd meg ifjú képem.

Ha látnád s mondanák gyermeked,
Sebessen verne kékes kék ered.
Elfogna lázas izgatottság
Szemükbe vágnád, hogy hazugság . . .

Ο
Te alszol. Nem bánt durva pribék,
Fejed, kebled körül hópihék,
S lepkék, tarka virágok álma
Mintha mind-mind melletted szállna.

Te alszol. Túl vagy minden harcon,
Tán koldus vagy az utcasarkon,
Tán király vagy, s köszönt az úr is:
Mindegy hiszen csak álmodsz úgyis.

Tán alszol. Én őrízem álmod
Míg te másutt jársz, én rád várok,
Hogy ébredh! De jaj, fogsz ébredni még?
. . . Fejed, kebled körül hópihék . . .

Ο
Ha rámszakad az ég lidérces átkával
Ha megcsókol a Halál hideg szájával
Akkor is szeretni foglak.

Ha kínbarázdák sárgulnak arcomon
Ha kacagnak majd meddő harcomon
Ha hahotáz majd a rothadt embersereg
Hogy – jaj – másé lett akit én szeretek,
Akkor is szeretni foglak.

Ha minden bomlik és minden szakad
Ha majd más csókolja vígan ajakad
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd fáradt halottan omlok össze
Nézem vajjon a gyászolók között jössze-e,
Nézem zokog-e gyémántfényű szemed,
Tördeled-e halovány sápadt kezed.
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd sírhalom borul a testemre
Halott szemeim elé a képed festem le
És akkor is szeretni foglak.

Ο
Mélázva meséli 
Édesanyám, 
Szomorú élete 
Alkonyán, 
Hogyan szerették 
Egymást ők ketten 
Szerelmük tavaszán, 
Mikor én születtem… 

Lobogó kandalló 
Hasábja bug: 
Múló az üdvösség, 
A tavasz hazug, 
De azt is tudom jól, 
Megérezem, 
Hogy szent volt, hogy nagy volt 
Az a szerelem! 

Hiszen a hajtása 
Én vagyok, 
Nagy szemeim lángja 
Tőle ragyog! 
Kivettem a részem 
Télből, fagyból, árnyból, 
De bennem örökké 
E letűnt üdvösség 
Szent tavasza lángol!

Ο
Mennyi ember van, 
akit szeretek. 
Mennyi nő és férfi, 
akit szeretek. 
Rokonszenves boltileányok, 
kereskedősegédek, régi és hű 
cselédek, lapkihordók, csöndes, 
munkás írók, kedves tanárok, 
kik vesződnek a kisfiammal. 
Találkozunk mi olykor-olykor, 
meg-megállunk, szemünk összevillan, 
s én még maradnék tétovázva, 
talán hogy elmondjam ezt nekik. 
Mégsem beszélek, mert csak a részeg 
aggastyánok s pulyák fecsegnek. 
Ilyesmiről szólni nem ízléses. 
Meg aztán nincsen is időnk. 
De hogyha majd meghalok egyszer, 
s egy csillagon meglátom őket, 
átintek nékik kiabálva, 
hajrázva, mint egy gimnazista: 
“Lásd, téged is szerettelek.”
Ο
Láthattál álmaidban gyakran: 
oltár elé veled haladtam, 
te asszony voltál, én urad, 
míg én ébredve, őrizetlen 
órákon szádról gyűjtögettem 
a számlálatlan csókokat. 

A tiszta öröm hordozója, 
mit átéltünk, pár gazdag óra, 
tűnő gyönyörként száll tova. 
Mit ér az élvezet, ha szádon 
a legforróbb csók is csak álom, 
s minden öröm a csók maga?

Ο
Tudok vigan nevetni, 
Tudok hiven szeretni, 
S szépről énekleni, 
S kelyhem ha megtöltétek, 
Köszönni bort felétek 
Tokaj szent isteni. 

Egy van, mit életemben, 
Sem búmban, sem kedvemben, 
Meg nem tanulhatok, 
Epedtem, olvadoztam, 
Sok lyányt lágy búra hoztam, 
S még sírni nem tudok. 

Ο
Egy öreg kert. Az este árnya
A lombos utak közé be-be tér,
És mintha régi álmok lelke szállna
Oda, hová a lámpa fénye ér.

A méla utak között néha
Egy-egy kósza emlék elhalad,
S hogy kondul a reggeli harang,
Tünnek az árnyak, s egy kert marad,

Hová az este árnya be-be tér,
Oda, hová a lámpa fénye ér . . .

Ο
tt a tó, hol árnyak világa
Táncol és dalol az esten,
Én nem jöttem ide hiába
Úttalan utakon
Ezért jártam és ezt kerestem.

A tó morajlik, horgad az éj,
A köd csendesen kél tova,
A moraj lassú, vontatott, mély
S ki tudja talán
Talán nem is virrad meg soha.

Talán nem is virrad meg soha
Ebben a derűs határban
Csak majd a tó moraja hozza
Csak majd a tó tudja
Hogy egyszer régen itt jártam.

Ο
Az éjjel leple szürkén, gyorsan szállott
Madár nem dalolt sem lent, sem fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak szállt csak szállt csak szállt tova a csönd.

Egy perc. Az ajkam egy mosolyra húzom,
Felszáll a köd és elszáll a csend,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Százezer angyal te Deumot zeng.

De aztán az éj leple búsan leszáll,
Madár nem dalol sem lent, se fönt,
S a mindenségnek éter-orgiáján
Csak száll, csak száll, csak száll az őszi csönd.

Ο
A fák között az ég alatt
Csak jár, csak jár a kósza szél
Hajnal dereng, felkel a nap
S ezer bokornak árnya kél
Csak jár, csak jár a kósza szél.

Egy öreg fűznek ága leng,
Fent csókolódzik két galamb
Reszket a bokron át a csend
Bennem sír a lélekharang
Fent csókolódzik két galamb.

A homályban, hajnal fényben,
Harang kondul, bús és rekedt,
Csengő hangja sír a szélben
Gyertek hozzám kis gyermekek,
Harang kondul bús és rekedt.

Ο
Szegény kis gyerek,
Futott az úton, elesett.
Piszkos lett tiszta új ruhája,
Sírásra görbedt kicsi szája.

Egy öreg néni,
Nem bírta a sírót nézni,
Odament hozzá, s mosolyogva
A piszkos ruhát leporolta.

Szegény kis gyerek,
Vidáman felé nevetett
S aki búsan pityergett nem rég
A nénire nyújtotta nyelvét.

Ο
Egy ajtó, három ablak, és pont.
A nap rá kis sugarakat ont,
S kitárul, mint az anya méhe:
Szédülve bámul égi mélybe.

Egy ház. Itt is gond lakik most,
Mint minden házban és minden ablakon,
ha átrezg rajta a hajnalfuvalom.
Sóhaj, remeg át:
Betegség, éhség, sok munka, gond . . .
Egy ajtó, három ablak és pont.

Ο
Ne még! Csak egyszer átölellek,
Szemedbe nézek csendesen
És hagyj el aztán búcsu nélkül,
Egy sóhaj nélkül, nesztelen.

Ameddig csókod itt fog égni
Remegő, szomjas ajkamon,
Ameddig érezem varázsod
S a szived verését hallgatom.

Bübájos álmot hints előbb rám
És részegitsd meg lelkemet;
Ne tudjam azt a szörnyü perczet
Amikor elveszitelek.

Ne kisérjen a feledésbe
Se bús emlék, se fájdalom,
Mindössze annyi, hogy örökre
Egy édes csókról álmodom.

Ο
Költök.

Ihletem az érzés.
Csak egy ceruza kell.

Semmi más csak ez a
két dolog. És boldog

vagyok, ha tetszenek
a sorok, miket oly

unalmas órákban
magamból

adok.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s